Sziasztok!
Írói blogot nyitottam egy támogatói oldal keretein belül.
A feltöltött írásaim mindenki számára elérhetőek, de ha van kedved támogatni a munkámban, azt így megteheted, én pedig örömmel fogadom.
Több nagyon személyes történést megosztottam már magamról. A mostani egy általam írt nagyon személyes levelem, kiegészítve a levél megírását követő események miatti érzéseimmel. Őszintén hittem és reméltem, hogy decemberben egy nagyon jó hangulatú bejegyzést fogok közzétenni, aminek a soraiból süt a remény, a boldogság, a könnyedség. Nem volt decemberben bejegyzésem...
Az egyik legnagyobb Kincsem a világon egy nagyszabású ünneplésre "hívott" bennünket az idei évben. No, nem úgy, ahogy ezt sokan gondolnák. Régóta készültem arra, hogy Édesanyám 2020. október 1-jén tölti a 70. születésnapját. Folyamatosan dübörgött bennem "a tökéletes ajándék" megtalálásának vágya, de valójában nem egyszerű olyan embernek ajándékozni, akinek – saját elmondása szerint – "nincs szüksége semmire".
Az év ezen időszaka mindig a Mesterségek Ünnepéről szól. Ezzel kapcsolatosan szoktam is írni cikket, a Könyvműhely oldalán osztogatjuk az élményeket, képeket. Az idei év viszont más. A hirtelen ránk szakadt “szabadsággal” egy kis ideig zavartan terveztük újra és újra a teendőket, mértük fel a lehetőségeinket. Valamikor február környékén még úgy terveztük, hogy idén pár napra elutazunk Párizsba, aztán az 5. házassági évfordulónk alkalmából újra ellátogatunk a nászutunk helyszínére Semmeringre, és feltesszük az i-re a pontot, azzal, hogy egy hétre Görögországba utazunk pihenni, tengerezni. No, akkor ez majdnem így alakult...
Sok bejegyzésemet kezdtem már azzal a fordulattal, miszerint: “ez az év nagyon más, mint az előzőek”. Úgyhogy a mostanit nem ezzel kezdem, bármennyire igaz is. Az már kiderülhetett az idők során, hogy nagyon szeretünk kirándulni, utazni. Az idei évben ez lényegesen kevesebbszer adatott meg, mint amennyire szerettük volna. Mindig próbálunk az aktuális igényeinkhez, szükségleteinkhez passzoló úti célt választani. Ha tehetjük, igyekszünk megszökni a városból a természetbe, olykor mégis egy-egy másik településre vágyunk. A múlt hét elején családi tanács keretében döntöttünk arról, hogy utazzunk el hétvégére egy kicsit. Kivételesen fontos tényező volt, hogy ne kelljen messzire utazni. Így esett a választás/unk(om) (“a kívánt rész aláhúzandó”) Esztergomra.
Mindannyiunk életében vannak olyan emberek, akiket mások előtt néha, de magunkban mindig “földre szállt angyal”-nak titulálunk, minősítünk. Sokszor még a közvetlen környezetünk is csak annyit tud az illetőről, hogy van valaki, akihez kapcsolódunk, aki fontos nekünk, aki a mi kis titkunk, akivel az együtt töltött idő igazi én-idő. Lehet ez az illető példakép, mentor, barát, barátnő, kicsit több, mint ismerős, a lényeg, hogy egy olyan lelki rokonságot, kiegészülést, kapcsolódást érzünk vele, az irányába, ami meghatározó számunkra, az "én" számára.
Többször mutattunk már olyan könyveket, határidőnaplókat, amelyeket keresztszemes hímzéssel díszítettünk. Több alkalommal, amikor a Mesterségek Ünnepén kellett Balázsnak "bemutatóznia" (bemutatni a kézi könyvkötés néhány látványosabb elemét, miközben a látogatók kérdezgethették), akkor kiültem én is Balázs mellé hímezni, hagyományos magyar motívumot, keresztszemes hímzéssel. De még soha nem meséltünk arról, hogy hogyan is került be a Könyvműhely életébe a keresztszemes hímzés.
Tovább“Ma maradjunk távol,hogy holnap erősebben tudjunk ölelni.” (G. Conte)
Hiányérzetem van. Hiányzik az ölelés. Hiányoznak az összekacsintások, a nevetések, a puszik, a kávézások, a teázások, a forró csokizások, a borozások, a nagy beszélgetések. Hiányoznak a családtagjaim, a barátaim, a vendégeink. Hiányoznak a kapcsolódások, az “energiák”.
Balázs határozottan ellenzi a spoiler-ezést (szpojlerezést), emiatt sokszor el sem olvassa egy-egy film tartalmát, kerüli a filmelőzeteseket. Gondolom, nem kell bővebben kifejtenem, hogy mivel nem szoktunk vetítés előtti előadásokra járni, ezért pl. a „Csillagok háborúja” filmeknél nem tudta elkerülni, hogy mindent elmeséljenek neki a filmekről. Kb. úgy kell elképzelni, ahogy az „Agymenőkben” Sheldon, Penny elejtik a legnagyobb fordulatokat a Harry Potter regényt olvasó Leonard-nak. Én most mégis ilyet fogok tenni. Úgyhogy most jöhet is a „szpojlerveszély” felirat. 2020. február 6. Egy relatív normálisnak mondható munkanap után...
Sokan tudják már, hogy mennyire nagyon szeretem a családnak, családtagoknak készülő könyvmegrendeléseket, például amikor egy anyuka megír egy mesét, a testvére pedig csodás rajzokkal illusztrálja őket, vagy amikor egy édesanya a családi recepteket könyv formájában adja tovább a lányainak, vagy az édesapa versesfüzetét könyvvé varázsoló fiú, vagy az édesapa pálinkafőzési tudományát rejtő jegyzetek könyvvé köttetését… Most egy mesét szeretnék elmesélni nektek, ami velünk történt meg. Egyszer volt, hol nem volt, volt egy Anyuka, aki kitalálta, hogy a Kisfia születésnapjára készíttet egy könyvet, mert a Kisfiú nagyon-nagyon szereti a könyveket.
Az utóbbi hetekben már majdnem napi szinten elhangzott a “mikor megyünk már kirándulni?” kérdés, melyet időnként a "jó lenne már kirándulni menni!” óhajtó mondat váltott fel. A tavalyi évben már mesterfokra emeltük "a-mi-időnk” feláldozását, mert azt “majd bepótoljuk”... Mondanom sem kell, hogy nem pótoltunk be egyetlen időben meg nem ünnepelt alkalmat, elmaradt sétát, kirándulást sem. A hiányzó kg lisztet, azt be lehet pótolni, de sem az én-időt, sem a mi-időt nem lehet. Az idei évben bekeményítettünk.
TovábbAmikor lomilomi tanárunk, Witek felkért bennünket, hogy készítsük el az Integrated Lomilomi – iskolánk – vendégkönyvét, ez hatalmas megtiszteltetés és öröm volt számunkra.
Az ohanánk – a családunk, lomilomi közösségünk egy fontos könyvéről van szó. Rengeteg ötletünk támadt, az elképzeléseinknek nem volt határa, ezért kértünk pár támpontot. Azok mentén viszont gyorsan összeállt, hogy milyen is legyen a könyv.
Nagyon-nagyon szeretjük a dobfürdőket. Sajnálatos módon – tekintettel arra, hogy egy igen-igen hangos tevékenységről van szó – a Sárkánykuckóban ezt nem tudjuk tartani. Emiatt is vittük el az oly nagyon szeretett Hold21-be ezt a tevékenységünket, azonban a legutolsó alkalommal már ott is túl hangosnak találtattunk. November végén aztán gondoltunk egy nagyot és – mivel a kezünk egyébként is sokszor az “újratervez” gomb felett van – úgy döntöttünk, hogy akkor “csendes dobfürdőt” csinálunk a Sárkánykuckóban.
Van a történetünkben egy három betűs szó, ami már azelőtt összekötött minket, mielőtt MI lettünk. NIA = Neuromuscular Integrative Action. Menjünk vissza az időben, egészen 2014. tavaszáig! Sok-sok változás jött az életembe akkor, az önismeret egy addig még nem ismert útjára léptem. Korábbi énemtől eltérő fokú nyitottsággal álltam a világban és kerestem új dolgokat, új helyeket, új mozgásformákat.
A facebook emlékként feldobta, hogy 2017. őszén írtam a Sárkánykuckó történetéről. Tűnődtem, hogy mennyi minden történt azóta, hogy kikkel kapcsolódtunk azóta, hogy milyen változások voltak az életünkben... Amikor elolvastam a két éve íródott cikket, egy a tér- és időkontinuumon kívüli pillanatban találtam magam, ahonnan visszanézve látom a két évvel ezelőtti énünket, a jelenlegit, az ide vezető utat. Látom a fejlődéseinket, az elakadásainkat, a küzdelmeinket, azt, ahogyan tágítjuk a saját terünket, azt, ahogyan megtaláljuk magunkat ebben a térben.
Az idei évünk meglehetősen furán alakul - de ezt már az első félévben is tudtuk. (És ha igazán őszinték akarunk lenni, ehhez hozzá is szokhattunk volna, hiszen a tavalyi évünk is fura volt.) Ennek ellenére mégis váratlanul (és eleinte értetlenül) ért minket is, hogy július elején eltörtem a jobb bokámat. Mondanom sem kell, hogy tele voltunk rengeteg tervvel, programmal, elképzeléssel, melyek egy részét “el kellett engednünk”, másik részét csak átütemeznünk, és van egy maradék rész, amivel még nem tudjuk mi lesz.
Áprilisi hírlevelünkben - a hagyományokkal szakítva - írtam egy olyan könyvről, amely ott és akkor csendesen és türelmesen várta, hogy teret és fizikai megtestesülést kapjon végre. Őszintén el szeretném mondani, hogy én nem voltam olyan türelmes... Számtalanszor nyomakodott elő az érzés, hogy “csináljuk, hadd csináljam, de szeretném már látni, szeretném tudni, szeretném ha készen lenne, szeretném, ha...”. Holott nagyon jól tudom, hogy ezek a dolgok nem így működnek. Minden egyes pórusommal, idegszálammal tudtam, hogy szükségem van erre a könyvre, úgy, ahogyan még talán egyikre sem ilyen tudatosan. Szükségem van a tudatra, hogy “elkészült!”, hogy “megalkottam!”, hogy immáron kézzelfogható, hogy “túl tudjak lépni” azokon az érzéseken, gondolatokon, amik vele kapcsolatban néha már-már fojtogatóan törtek rám, hogy végre megtalálhassa azt az embert, akinek rá van szüksége. Mindeközben pedig nekem volt szükségem RÁ.
Sokáig tűnődtem, hogy "ennyire" személyes dolgokról írjak-e, aztán elkezdtem gondolkodni azon, hogy mit is jelent most az, hogy "személyes". Jelen esetben azért érzem a történéseket "személyes"-nek, mert a saját testemhez kapcsolódó történést jelent. Ha viszont a testemhez kapcsolódik, akkor más nő lelkében, testében végbemenő folyamatok kivetülése is ugyanezt eredményezi. Ebben az esetben lehet, hogy van, akit meg tudok támogatni a történettel.
Hosszú-hosszú évekkel ezelőtt, 2005 környékén nem igazán voltam tudatában annak, hogy mennyire nem szeretem magam...
Rengeteg olyan dolgot tettem, ami - így a távlatból - ezt bizonyítja.
Most szakítok a hagyományokkal, és egy olyan könyvről szeretnék mesélni, ami még nem készült el. Pontosabban ez így nem igaz... Van egy könyv, ami hosszú hónapok óta bennem él, lüktet, olykor már nyomasztólag is. Szeretne teret és fizikai megtestesülést kapni. Nagyon érdekesek ezek a nyomakodó gondolatok. Olykor hagynak napokon, heteken át, aztán látszólag a nagy semmiből előtörnek, és sürgetnek. Szeretem ezt az időszakot, amikor még minden lehetséges, amikor még nincsenek korlátok, javítandó dolgok, mégsem tetsző vonások, textúrák... Amikor még csak a fehér lap, a fehér vászon van. A tabula rasa.
Ezeket a sorokat szeretettel ajánlom azoknak a kedves Lelkeknek, akik félelemmel a hangjukban és mégis reménykedve kérdezik tőlem, hogy sokáig tartott-e, nehéz volt-e megszeretnem magam. Szeretném, ha betekintést nyernének abba, hogy az út hosszától, nehézségeitől, buktatóitól függetlenül, miért érdemes az önszeretet útját választaniuk. Sok-sok minden történt velünk az elmúlt hetekben – ismételten. Most egészen más jellegű kihívásokkal nézünk szembe, mint korábban. Úgy tűnik, most jött el annak az ideje, hogy a magunkkal szembeni elmaradásainkat végre pótoljuk.
Ismételten egy olyan könyvről szeretnék mesélni, aminek olyan "szeretem" története van.
Egy januári napon kapott Balázs egy e-mail-t, melyben egy fiatalember érdeklődött, hogy mikor is tudnánk találkozni, mert szeretne egy könyvet készíttetni. Amikor eljött hozzánk a Sárkánykuckóba, akkor egy nagyon szimpatikus fiatalemberrel találtuk magunkat szembe, aki elmesélte, hogy az édesapja születésnapjára gondolt ki egy meglepetést.
A 2018. év egyik legkevésbé előre látható eseménye volt, hogy testközelbe kerülünk a lomi-lomi masszázzsal... Márpedig olyan közel kerültünk, amennyire egy masszőr csak kerülhet az egyik imádott masszázsfajtájával... Gondolkodtam (tudom-tudom káros szokás), hogy hogyan is tudnám elmondani szeretett Tanárunknak Witold Kuczharczyknak, hogy mit jelent számomra az, amit tőle kaptunk. De nem tudom elmondani, mert erre a csodára nincsenek szavak.
A lomi-lomi masszázs “sokkal inkább egy valódi szakrális művészet, úgy is nevezhetnénk, hogy a gyógyító érintés művészete. Amelyhez nélkülözhetetlen az Aloha légkör megteremtése.”
Sok – na jó, inkább jó pár – éve felhagytam az újévi fogadalmakkal, csak egy maradt meg, Maksa Zoltán egyik régi jelenetéből: “Fogadom... a nekem érkező jókívánságokat!” Az elmúlt év csodálatos – állatorvosi lóhoz hasonló – példája annak, hogy mennyire látjuk előre a dolgainkat, amikor tervezünk... Nemes egyszerűséggel megállapítható, hogy az elmúlt év eseményeinek nagy részéről fogalmam sem volt januárban, februárban... (és nyugodtan folytatható a további tíz hónap felsorolása.) Visszagondolva, számtalan alkalommal az előre tervezések lehetősége csak akkor adódott meg, amikor már benne voltunk valamiben - természetesen teljes testi-lelki valónkkal.
A 2018. évi nyári Evernessen láttam, hallottam először Netanel Goldberget a színpadon énekelni.
Ölvedi Gábor egyik formációjának, a Layandának a koncertjén énekelt... Finoman szólva is felkeltve az érdeklődésem. Aztán az utolsó este “véletlenül” amellett a sátor mellett vezetett az utunk, ahol Netanel saját koncertje zajlott.
A sátorba belépve egyértelműen elvarázsolt bennünket, amiket Mitsch Kohn-nal (és zenésztársaikkal) a színpadon műveltek.
Sokat tűnődtem azon, hogy vajon az idei évben oly sok időnket, energiánkat, stb. felemésztő felújításokról essék-e szó az írásaim között. Aztán rájöttem, hogy mindenképpen helye van a témának, hiszen nagyon sok mindent kaptunk ezen projektek kapcsán, pl. lábon kihordott idegösszeomlást, sok-sok új idegpályát, erőt...
Viccet félretéve, mélységesen egyetértek Hadházi László standup-humorista “Felújítás” című szösszenetében foglaltakkal: “Furcsa módja az öngyilkosságnak, hogy beengedsz ilyen rablókat a házadba, hogy ‘Csináltok, amit akartok, majd én fizetem!’...”
Régóta szerettem volna, ha készítünk egy életfával díszített könyvet. Amikor válogattam az életfa-ábrázolások között, akkor nagyon sok szempont szerint kellett vizsgálnom a képeket.
Van, hogy már az elején kikristályosodik, hogy mit készítünk, van, hogy az utolsó lehetőségig formálódik egy-egy könyv. A tervezést sokban megkönnyíti, ha azt is tudjuk előre, hogy mivel szeretnénk dolgozni: bőrrel, könyvkötő vászonnal, textillel, papírral... Egyszer a minta határozza meg a borítást, máskor a borítás a mintát.
Tavalyelőtt ajánlotta figyelmembe Anyukám Lev Bartenev kortárs orosz festő, rajzoló, alkotó képeit, rajzait. Lenyűgöznek Lev szívhez szóló alkotásai, amelyeket pasztellel, akverellel, digitális rajztáblával (és még ki tudja mivel) valósít meg.
Kedves, vidám, szívet melengető alakjai mindig megmosolyogtatnak. Sok-sok alkotását nézegettem mind a privát, mind a stúdiójának facebook oldalán.
Tavaly gondoltam egy nagyot, és felvettem vele a kapcsolatot a facebook-on - anyai segítséggel -, hogy hozzájárulását kérjem ahhoz, hogy néhány nagyon inspiráló alakját “átdolgozzuk” a könyveinkre, a saját látásmódunk szerint.
A Mestersége Ünnepe minden évben egy nagyon meghatározó esemény számunkra. Mindig rengeteget készülünk, hogy szándékaink szerint, a legszélesebb palettával tudjunk kivonulni.
Tavaly ilyenkorra készítettük el az első kézi festésű, részben bőrkötésű könyveinket (A tolvaj Szarka, Az Őrző, A Levendulatündér, A Manó). Ősszel is készítettünk ilyen típusú könyvet, illetve télen határidőnaplót.
Az idei évben szerettem volna életre kelteni a Hold-at, a Főnix-et...
Egész életemben különlegesnek éreztem az ikrek világát.
Relatív korán találkoztam a jelenséggel, hiszen az oviscsoportban ott voltak “Tündi-Betti” és “Kinga-Rita” - azaz rögtön két ikerpárral is cimbizhettem.
Amikor pár éve megtudtam, hogy kis kolleganőm is rendelkezik ikertestvérrel, az olyan igazán megnyugtató, ismerős érzés volt - megint van a közelemben ikerpár. Persze mind a kettő nőszemély kellően bolond és szeretnivaló...
Megérkezett. Itt van.
Időnként összeborzadok, hogy tényleg ilyen könyörtelenül, hirtelen ránk tört a Mesterségek Ünnepe.
Dehát épp hogy csak elmúlt az előző, még az izmaimban érzem a sok-sok pakolást, a bőrömön a napsugarak melegét, a forgatagot, a mindenhonnan felhangzó muzsikát, a tömeg morajlását... És itt van újra...
Egek! Mennyi, de mennyi minden történt ezalatt az egy év alatt!
Mennyi, de mennyi embert ismertünk meg, mennyi, de mennyi élménnyel gazdagodtunk!
Egy egészen másik cikket írtam immáron napok óta, egy egészen másik nézőpontból akartam megmutatni azt a pár napot, amit Alsóörsön töltöttünk.
Lett volna szó sok más mellett pakolásról (sok-sok pakolásról), csalódottságról, fáradtságról, elszontyolódásról, nagyon-nagyon sok fáradtságról, és borzasztó mennyiségű hidegről... (Megjegyzem Kapitányt, Ricot és Kowalskit csak azért nem láttam, mert olyan profin rejtőzködnek, de mintha Közlegény...) Persze lett volna szó benne csodás emberekről is.
Az ember lánya hajlamos sokszor hinni abban, hogy “véletlenek márpedig nincsenek”. Természetesen a tudatosság fesztiválja kapcsán ez a hitrendszer sokkal nagyobb arányban igazolódik vissza, mint egyébként...
Hamarosan újranyit a Sárkánykuckó. Tudom, hogy ez a napi rutinban élőknek valójában nem sokat jelent, de nekünk... Nekünk nagyon sok mindent.
Sikerült, megcsináltuk.
Azt gondolom, hogy ezt a fellélegző érzést viszont nagyon sokan megélték már, így tudják, hogy mekkora jelentőséggel bír. Évekkel ezelőtt megálmodta egy család, hogy felújításokba kezd. Ennek egyik felét sikerült is kivitelezni, a másik felét azonban nem. A felújított rész viszont egy egészen másik dimenzióra nyitott ajtót. Beköltözött a Sárkánykuckó a falak közé, otthonra leltek az éteri és szférikus hangok, a nyugalom és a harmónia szigete öltött testet a falak között.
Emellett azonban a felújítandó másik rész erőteljes kontrasztot képviselt...
A történet valahol nagyon régen, Lajosmizsén kezdődött...
Bakacsi Ernő író 80. születésnapjára szerető családja úgy döntött, hogy egy igen különleges ajándékkal lepi meg az írót.
Az igen kreatív család kitalálta, hogy az immáron 20 önálló kötetes író munkásságát egy nagyon személyre szabott könyvben foglalják össze, melynek elkészítéséhez bennünket kértek fel. Nem győzöm hangsúlyozni, hogy mekkora megtiszteltetés ez számunkra!
Egy csodálatos időutazás kezdődött...
Mindig meglepődöm, hogy a hangfürdők után milyen irányokat vehet a beszélgetés. Tagadhatatlanul nagyon szeretem, amikor a vendégeknek van valamennyi idejük megosztani a hangfürdőn tapasztalt élményeiket, vagy azokat a gondolatokat, ami közben jutott az eszükbe, ami közelebb viszi őket egy-egy problémájuk megoldásához, feloldásához.
Az egyik Sárkánykuckóban tartott hangfürdő után barátin beszélgettünk egyik kedves vendégünkkel, aki érdekes gondolatokat osztott meg velünk...
Vannak olyan kedves “hangos” vendégeink, akiknek az a kérése, hogy a találkozásaink közti időszakra mindig kapjanak olyan “házi feladatot”, ami segít nekik rendezni a külső-belső történéseket. Az alkalmakat mindig beszélgetéssel kezdjük, amikor “kiértékeljük” a történteket, az elvégzett feladatokat.
Példálózó jelleggel szoktunk erről beszélgetni más vendégeinkkel is. Ez ihlette meg egyik megrendelőnket...
Kedvelem a titkos projekteket... nem kedvelem a titkos projekteket...
Akkor most, mi van?!
Nagyon komoly dilemmába szoktam keveredni, és némi önazonossággal kapcsolatos vívódásba kezdek magammal bizonyos szituációkban.
A társadalom azon rétegéhez tartozom, akik nagyon is szeretik és értékelik a - számukra - kellemes meglepetéseket, figyelmen kívül hagyva, hogy azt “az élettől” vagy közvetlenül szeretteiktől kapják.
Viszont a titoktartással nem állok jól ezen dolgok kapcsán. Ha meglepetésre készülünk, titkos küldetésben járunk, akkor a szívem-lelkem túlcsordul az élménnyel, az információkkal, az impulzusokkal, és mérhetetlen késztetést érzek arra, hogy világgá kürtöljem.
Míg, ha nem lenne a feladat titkos, akkor kb. magamban megélném a helyzet örömét, és nem tombolna bennem a Karinthy-féle “nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek” érzés...
Azt gondolom, hogy már benne vagyunk abban a korban, amikor az ember fia/lánya egy új év kezdetén megpróbálja az előző évet átgondolni, értékelni, felmérni a terveinek megvalósulását... Amikor próbáltam összeszedni a gondolataimat, hogy mikkel is tudnám bemutatni a 2017-es évünket, akkor ránéztem a nyilvántartásainkra és gondolkodóba estem.
Megleptek a számok, holott minden lépésnél ott voltam...
Mi nők előszeretettel okoljuk elődeinket, miszerint az életünk legkülönbözőbb aspektusaiban előforduló, megjelenő problémákért, nehézségekért, következményekért, okozatokért ők a felelősek...
Akármennyire is haladok előre az egyedfejlődésemben ettől a dologtól én sem tudok elszakadni.
Szent meggyőződésemmé vált, hogy Édesanyám a hibás abban, hogy szeretek utazni - hiszen Ő nyitotta meg számomra a világot, minden értelemben. Egyértelműen Ő a hibás abban, hogy imádok olvasni, hiszen a példáját követem... Aztán van egy csomó minden ehhez hasonló dolog más is, de ami egyértelműen az Ő hibája: a karácsonyhoz való viszonyulásom...
Október végén egy kicsit (három nap erejéig) elvonultunk, hogy csak magunkkal és egymással foglalkozzunk, hiszen egy nagyon-nagyon tevékeny és igen fárasztó időszakot tudhatunk magunk mögött. Személy szerint, ha a három nap három hónappá változott volna hirtelen, azt sem bántam volna.
Az ősz csodás színeivel, illataival, esőjével és napsütésével feltöltekezve kezdtünk neki a novemberi programok megtervezésének.
Rájöttünk, hogy most nem érezzük a “hívást” megjelenéseink egyik kedves színhelyéről sem, hanem most szeretnénk “otthon maradni”. Így tehát elhatároztuk, hogy a Sárkánykuckóba bekuckózva lesznek novemberben a hangfürdők...
Egyszer volt, hol nem volt... tulajdonképpen valamennyi ígéretes sárkányos történet így kezdődik, úgyhogy ez itt is helytálló mondatkezdetnek tűnik.
Amikor Balázs elkezdte a Peter Hess hangmasszőri tanfolyamokat, akkor arra gondoltunk, hogy majd szépen lassan az addigi szobáját átalakítgatjuk, és hangmasszázsra alkalmas helyiséggé változtatjuk.
Aztán az egyik modul előtt szembesültünk azzal, hogy a vizsgáig legalább 25 hangmasszázst kell tartania... Ez némiképpen (egészen konkrétan: nagyon) áthúzta a korábbi elképzeléseinket, hiszen a "szépen lassan" időtartam jelentősen lerövidült (pontosabban töredékére csökkent).
Őrült nagy munkába kezdtük...
Amikor elkezdtem írni ezt a szösszenetet, akkor nem is beszéltem meg Balázzsal (gondoltam, „majd szólok”). A sok-sok élményt szerettem volna megosztani. Azt gondolom, valószínűleg az lenne a legjobb, ha a vásározás rózsaszín világáról írnék, amikor az unikornis kiskacsát ölelget a szivárvány alatt, miközben tündérek szórják a varázscsillámot...
Ez nem az az írás lesz...
Sok-sok minden kavarog bennem, mert egy meglehetősen intenzív időszakot élünk.
Ajándékoztunk magunknak tíz nap munkaszünetet és egy határokon átnyúló pihenést. Eközben rengeteg impulzust kaptunk, közelebb kerültünk magunkhoz, egymáshoz.
Volt, hogy lustálkodtunk, ami a megelőző hosszú-hosszú hetek alatt elképzelhetetlennek tűnt...
Már gyermekkoromban is imádtam Gerald Durrell "Családom és egyéb állatfajták" című könyvét. Akkoriban szerintem én is biológus szerettem volna lenni, mindenesetre mélyen megértettem és átéreztem az állatok iránt táplált érdeklődését. (Talán ezért is mosolygok valahányszor a családi történetek
előkerültekor, Édesanyám a mai napig borzongva gondol vissza arra, amikor megfogdostam a levelibékakölyköket és hatalmas lelkesedéssel
szállítottam őket a tenyerembe, hogy megmutassam neki :) )
Ahogy megismertem a könyv további részeit is ("Madarak, vadak, rokonok"; "Istenek kertje") nagy derűvel olvastam (újra és újra) a szarkákról (Spiro szerint a "farkákról") és a gengszterkedéseikről szóló részeket - Durrell írói stílusa finoman szólva is kedves a szívemnek.
Már felnőttként eszméltem rá - a természetjárások alkalmával -, hogy nemcsak a könyvek lapjain tudnak nagyon megmosolyogtatni a szarkák.
Amikor Balázs megkért, hogy írjam le a tapasztalataimat némiképpen megrémültem. "Dehát hogyan, mi módon, milyen keretek közt, mint alany vagy mint megfigyelő..."Azonnal elkezdtek cikázni a gondolataim - mint az aranycikesz - és próbáltam (legalább magamban) megtalálni a fonalat. Túl sok minden van - ez itt a probléma. Túl sok mindent szeretnék megosztani ebben a témában, mert rajongok érte. Magaménak érzem és magamba fogadom - a hangokat, a rezgéseket, a hullámokat. Tudom, hogy visszavonhatatlanul az életem részévé váltak, mert olyanok nekem, mint Fábrynak a lime, "20 másodperce tudom, hogy létezik, de már szükségem van rá".
A Könyvműhelyben kézzel készülő könyvek mindegyikére igaz, hogy egy-egy könyv az elkészüléséig 4-8 órán át van a kezünkben. (Mindezen felül vannak még azok az órák, napok, amiket a könyvek a présben, súly alatt töltenek és száradással.) Márpedig ezen idő alatt - mint minden kézzel készült termék - átitatódik az érzéseinkkel, álmainkkal, szeretetünkkel, energiánkkal, elhivatottságunkkal, elkötelezettségünkkel, a szakma iránti tiszteletünkkel. Ezek miatt is alkalmasak ezek a könyvek hálakönyvnek, örömkönyvnek, boldogságkönyvnek, gyógyuló könyvnek, változáskönyvnek, terápiás könyvnek...
Fehérvári Balázs